Nagyon divatos manapság egyes ügyek, egyes személyes történetek kapcsán pálcát törni emberi esendőségeink felett, sutba dobva szakmai és észérveket, pusztán az emóciók szintjén ítélni meg a hibát vétő, akár gyarlónak is nevezhető embertársainkat. Ez a társadalom ösztönös reakciója a vétkesekkel szemben. Sokkal könnyebb ítészként fellépni, példát statuálni a nagy nyilvánosság előtt, mint szembenézni a véres valósággal: a mindennapokban számtalan hasonló eset mellett elmegyünk, félrefordítva a fejünket különösen, ha velünk történik hasonló, vagy akár csak közvetett érintettjei vagyunk. S a társadalom ilyenkor cirkuszt követel, „vért, s tépett beleket”.

 Egy fiatalember balesetet szenvedett. Ez elég gyakori történet, semmi különös nincs benne. A mese folytatása az is lehetne, hogy kórházba került, meggyógyították, majd boldogan élt amíg...

De a mostani eset kicsit másképp végződött, mert a beteg rossz választ kapott, a gyógyító pedig rossz választ adott egy rossz kérdésre. Mennyit ér egy ember egészsége és mennyit taksál egy orvos becsülete?

 Az orvosi szakma, felelősségteljessége dacára nem tartozik a túlfizetett munkák közé. A hálapénz adás, elfogadás vagy éppen elvárás az árnyoldalát jelenti az egészségügynek. Nem csak orvosi, de ápolói, betegirányítói és vezetői szinten is. Ezt lehet nem szeretni, de a tények kemény dolgok.

Hálapénzt ugyebár akkor adunk, ha egy szolgáltatással elégedettek vagyunk, vagy épp ellenkezőleg: valami többletre tartunk igényt, mint ami megilletne minket. Előrébb sorolást a betegvárakozási listán, gyorsabb beavatkozást baj esetén, nagyobb odafigyelést a betegágy mellett, vagy éppen jelentős protekciót egy kórházi elhelyezés során.

Azt tudomásul kell venni, hogy amíg van, aki ad „borravalót”, addig lesz olyan is, aki kinyújtja érte a kezét. Mi pedig, a betegtársadalom oldaláról, fogunkat összeszorítva fizetünk, mint a katonatiszt.

Volt egy kezdeményezés pár évvel ezelőtt, ami arra törekedett, hogy a visszaéléseket háttérbe szorítva, a betegektől egységes, csekély hozzájárulást kérve, és ezt a pénzt a gyógyítók részére visszaforgatva megakadályozzuk a borítékok csereberéjét. Ezt mi, a társadalom, nem kissé álszent módon visszautasítottuk, de azonnal az asztalt ütjük, amikor valamely atrocitás ér minket.

Mindeközben azokat, akik minket hétköznapi halandókat próbálnak megmenteni, nem védi meg

senki. Napi szinten történnek orvos, nővér, vagy mentősbántalmazások. A sok alkoholmámoros Erős Pista, akinek nem derogál lekeverni egy nyaklevest a nővérkének, mert megfájdult a „kedves delikvens” kicsi kacsója a detoxinjekciótól, vagy amikor a nekibuzdult ösztrogén-királynő üvöltve szidja az ellátó felmenőjét, ha egy súlyosabb eset miatt később kapja meg az „életmentő” eset-utáni tablettáját. Arról soha nem szól a fáma, hogy – különösen a traumatológiai ambulanciákon – az éjjeli órákban mennyi atrocitás éri a betegek és hozzátartozóik részéről az ápolószemélyzetet, vagy arról, ha egy mentőst megrugdalnak, mert a száztagú családot nem hajlandó betaxizni a kórházba a sérülttel együtt.

A konkrét esetet górcső alá vonva, nézzük át, ki hol hibázott! Mert nem egy bűnös volt a történetben, akkor sem, ha a média így is próbálja beállítani, ha az aktuális vezetői szféra csak egy újabb politikai érvként hangoztatja az egészségügy megrendszabályozása, intendánsok alá kényszerítése, kézivezérlése mellett.

 A betegétől a hálapénzt verbálisan lekicsinylő orvos nagyot hibázott. Meg kell büntetni ezért? Igen, mindenképpen. De ha már élveboncoljuk, nézzük meg, hány – ma már egészséges – ember köszönheti neki a kezét, lábát, egyebét! Ha mérlegre tesszük: felülírhat-e egy mégoly súlyos emberi és kommunikációs baklövés több évtizedes sikeres szakmai múltat, emberéletek ezreinek rendbetételét? Nem elegendő-e egy komoly, visszatartó erejű anyagi, vagy szakmai visszasorolás, akár nyilvános bocsánatkérés, helyreigazítani a világ forgását? Muszáj tönkretenni egy család

anyagi megélhetését, egy orvos szakmai jövőjét egy visszavonhatatlan ítélettel? Úgy gondolom, ez eltúlzott szigor.

A beteg vajon nem hibázott? Amikor elővette a pénzt, ő maga is vétkezett, olyan ajánlatot tett a kezelője, megmentője számára, amit nem lett volna szabad. Mert ha nincs felkínálás, a visszautasítás, lekicsinylés esélye is minimálisra csökken. De megtette. Megtette, mert úgy érezte, ez a helyénvaló. De ezzel elismerte, amit soha, senki nem mer kimondani, csak sötét sarkokban elsuttogni: az orvosok, ápolók, betegszállítók szinte éhbérért dolgoznak. Másod- és harmad-állást kénytelenek felvállalni, hogy biztosítani tudják családjuk megélhetését, többéves embert próbáló tanulás, a szakmai ismeretek terén folyamatos önképzés ellenére is. Mert a társadalom nem ismeri el, hogy ép lélek csak ép testben lakozhat. S hogy ezt nem elég a törvény szigorával emelt óraszámban oktatott testnevelés, és újólag bevezetett erkölcstan útján kikényszeríteni. A közvetett cselekvés mindig több munkát és erőforrást igényel, de hosszabb távon több hasznot is hajt.

 Aki látott már munkájába belefásult egészségügyi dolgozót, vagy a jobb fizetés, a biztosabb megélhetés reményében külföldre menekülő fiatal orvost, szakápolót, az pontosan tudja, mire gondolok.

 Úgy teszünk, mintha a fenti eset elszigetelt, egyedi történés lenne. Politikusaink betegre keresik magukat, sokszor alibifeladatokkal, vagy éppen súlyosan elhibázott szakmai döntéseikkel együtt. Mégsem kényszerítjük őket gulágra, sóbányába, vagy éppen cirkot szedni a Mezőségben.

 Mélységesen elítélem, ha valaki szakmaiatlan döntést hoz, nem megfelelő módon kommunikál a partnerével, legyen az egy orvos-beteg, tanár-diák, vagy sofőr-utas viszonyban, bármelyik oldalon,  de ha mégis félrecsúszik egy ügy, szükséges betartani a helyes visszajelzési utakat.

Jelesül a beteg a média nyilvánossága helyett panaszt tehetett volna kezelője főnökénél, nemdebár?

Mit szólna a nevezett pultos fiatalember, ha az egyik vendég a túl habosra csapolt sör okán polgári perben, vagy valamelyik népszerű beszélgetős showműsorban venne elégtételt csapnivaló munkájáért?

Más szemében a szálkát is... tartja a mondás.

De mielőtt kettéroppantjuk azt az ítészpálcát – s vele egy emberi életet is – szálljunk egy percre magunkba és lássuk meg a saját gerendáinkat is.

Mindannyian.